MENÜ

Az ásványok világa

Bevezetés

Földünk szilárd kérgét, melyen élünk, illetve bizonyos mélységig az alatta elhelyezkedő mélyebb övezeteket ásványok építik fel. De ásványokból állnak más bolygók és holdak szilárd részei, a meteoritok, valamint a csillagközi por is. Ugyancsak ásványok képződhetnek bizonyos állatok vagy növények élettevékenysége által. Az emberiség történelmében, a technikai fejlődésben az ásványok felhasználása szintén meghatározó jelentőségű volt, s az is maradt mind a mai napig. Szinte alig van olyan pillanat az életünkben, amikor ne látnánk ásványokat, ne vennének körül bennünket ásványokból készült tárgyak. Sőt, nem tudunk úgy levegőt venni, hogy ne kerülnének parányi ásványok légzőszerveinkbe.
Testünk egészséges működéséhez szükségünk van az ásványokra. Az ásványok a kövekben találhatók meg, s gyógyító erőket rejtenek magukban, úgy mint a növények. A kövek testünkre gyakorolt hatása abban rejlik, hogy eltérő rezonanciákat okoz a test különböző pontjain. Fontos azonban szem előtt tartani, hogy a nemeskőgyógyászat nem helyettesíti az orvost. Kiegészítő kezelésként hatékonyan alkalmazhatjuk, de nem tesz csodát!

 

A kövek gyógyító terápiájának alapja

Minden egyes kő rendelkezik egy külön, egyedi rezgéssel. Viselete egyesek számára rendkívül kényelmetlen lehet, míg mások számára kiegyensúlyozott, nyugodt hangulatot teremt. A kövek használata során átvesszük azok rezgését, akár ékszerként hordjuk, akár csak magunknál tartjuk. És ahogyan mi is átvesszük jótékony rezgésüket, a kövek is elszívják testünkből a negatív rezgéseket. Egy erőteljes gyógyító folyamat során a kristály valójában elnyeli a “betegséginformációt”. Ez egy idő után beárnyékolja az általa hordozott “gyógyító információt”. Ezért használat előtt is, de a használatot követően is meg kell “tisztítani”, fel kell tölteni a kristályok energiáját. Több módszer is van erre, példaként csak kettőt említek. A tisztítandó kristályt helyezzük egy ametisztre kb. egy napig, így megszabadul az elnyelt információtól. Könnyen megvalósítható házilag a tengeri sóba helyezés 24 órára, majd folyóvíz alatt lemosni. A sót többször már nem szabad felhasználni.

 

A kristálygyógyászat

A kristálygyógyításról szóló első írásos beszámolók az ókori Egyiptomból maradtak ránk. Az egyiptomiak részletes leírásokat hagytak hátra a drágakövek, például a malachit gyógyító és védelmező felhasználásáról. Emellett még lápisz lazulit, karneolt és líbiai sivatagi üveget (arany tektitet) is alkalmaztak. Az inkák a smaragdot, az aztékok az obszidiánt, míg a kínaiak a jádekövet, a tibetiek és az amerikai őslakosok pedig a türkizt kedvelték. A kelták füstkvarccal, malachittal, borostyánkővel, agyagpalával és fekete borostyánkővel a kelták díszítettek. A mai napig fennmaradt az Indiai félsziget bölcseitől származó írásos tudásanyag is említést tesz a drágakövek káprázatos képességeiről. Az ajánlás egyszer ékszerként, másszor szájon át bevehető pépként javasolja alkalmazásukat.

 

A kövek kiválasztása

Mindenkinek megvan a maga gyógyköve, amellyel megelőzheti vagy orvosolhatja problémáit. Minden drága- és féldrágakő rendelkezik egy egyedi rezgésmintával, s szerencsére nem csak a legdrágábbak segíthetnek a problémáink orvoslásában, hanem a csupán néhány ezer forintért beszerezhető tigrisszem, vagy éppen a méltán népszerű ametiszt is legalább olyan hatékony. Elhelyezhetjük a megfelelő csakrákon, hordhatjuk zsebünkben, vagy arany – ezüst foglalatban ékszerként. A köveket használat előtt célszerű megtisztítani, hiszen a bányától a boltig eljutva számtalan ember megérinti, akik kölcsönhatásba kerülnek vele.

 

Csillagjegyek és ásványok

KOS (márc.21 – ápr.20): ametiszt, gránát, hematit, jáspis, karneol, lazurit, rodokrozit, szodalit, rubin, turmalin,
BIKA (ápr.21 – máj.20): achát, akvamarin, aventurin, amazonit, zafír, jade, jáspis, karneol, malachit, rózsakvarc, smaragd, rodokrozit, türkiz, citrin
IKREK (máj.21 – jun.21): achát, akvamarin, hegyikristály, borostyán, citrin, gránát, jáspis, tigrisszem, karneol, aranytopáz, kalcedon
RÁK (jun.22 – jul.22): achát, akvamarin, aventurin, jáspis, hegyikristály, kalcedon, jade, rózsakvarc, rodokrozit, smaragd, opál, holdkő
OROSZLÁN (jul.23 – aug.23): borostyán, gránát, jáspis, karneol, lazurit, rubin, szodalit, tigrisszem, citrin, hegyikristály,
SZŰZ (aug.24 – szept.23): ametiszt, akvamarin, citrin, kalcedon, lazurit, szodalit, tigrisszem, jáspis, karneol, borostyán, zafír
MÉRLEG (szept.24 – okt.23): akvamarin, aventurin, amazonit, hegyikristály, jade, malachit, topáz, rózsakvarc, rodokrozit, türkiz, smaragd, turmalin
SKORPIÓ (okt.24 – nov.22): ametiszt, akvamarin, borostyán, gránát, hematit, malachit, obszidián, rodokrozit, achát,rubin, tigrisszem, jáspis, turmalin,citrin,
NYILAS (nov.23 – dec.21): ametiszt, amazonit, borostyán, gránát, jáspis, lazurit, türkiz, obszidián, ónix, smaragd, szodalit, tigrisszem, topáz, opál, aventurin, kalcedon
BAK (dec.22 – jan.20): borostyán, kalcedon, gránát, hematit, lazurit, obszidián, ónix, rodokrozit, szodalit, jáspis, holdkő, turmalin, hegyikristály
VÍZÖNTŐ (jan.21 – febr.19): ametiszt, borostyán, hematit, karneol, lazurit, obszidián, ónix, türkiz, opál, topáz, aventurin, zafír
HALAK (febr.20 – márc.20): ametiszt, akvamarin, jade, amazonit, hegyikristály, jáspis, lazurit, smaragd, szodalit, türkiz, holdkő, zafír, opál

 

Csakrák és drágakövek

A csakrák a testünket behálózó, éltető energiacsatornák fő pontjai, melyek fontos szerepet töltenek be életünkben. Testi és lelki egészségünket irányítják. Nem egyszer lelki problémáink miatt blokkokat, gátakat képzünk csakráinkon, ez pedig olykor fizikai formában is meglátszódik, ha egyes szerveink nem jutnak energiához. A blokkok oldásához, a negatív energiák eltávolításához pedig használhatunk drágaköveket, melyek a csakrákon elhelyezve segítséget nyújtanak.

gyökércsakra – köve az achát, mely általában szürkés-kékes színű. Csillagjegy szerint e kő a bika, ikrek, rák és skorpió jegyekhez társítható. Szerepet játszik az emésztés serkentésében, a haj problémáinak kezelésében, emésztési problémák orvoslásában. A depressziót, frontérzékenységet, az izületi- és izompanaszokat is csökkenti.

szexcsakra – kövei az anhidrit, mely a rák, skorpió és halak jegyűek ásványa, illetve az ikrek és mérleg jegyhez tartozó apofillit. Az anhidrit segít megóvni magunkat a skizofréniás tünetektől, mérgezés és duzzanatok ellenszere. Az apofillit oldja a szorongást, az allergia és asztma kezelésében használatos.

napfonatcsakra – a legismertebb köve az ametiszt. Számtalan problémára jelenthet megoldást a lila kő, többek között a gyomor- és bélrendszer problémáira, elősegíti az érzékelést, segít elkerülni az álmatlanságot, a tüdő és szív kezelésénél is használatos.

szívcsakra – köve a különleges alexandrit (ritka kő), melynek természetes színe a zöld. Ehhez a kőhöz tartozik az ikrek, s a mérleg csillagjegy. Leukémia, nyirokcsomó problémák és fehérvérsejt problémák esetén is alkalmazható.

torokcsakra – köve az akvamarin. Autoimmun betegségek, depresszió és a fog problémáinak kezelésére is alkalmazható, valamint a mandula, kötőhártya betegségei esetén is. A szem, illetve szív problémáit is hatékonyan orvosolja.

homlokcsakra – köve a sárga vagy lila színű ametrin, az ikrek és mérlegek szerencsés köve. Segít az aktivitás fokozásában, serkenti az emésztést és jó hatással van a vegetatív idegrendszerre. A napfonatcsakrán is alkalmazható.

koronacsakra – koronacsakrához a szűz jegyhez tartozó ametiszt tartozik. A csakrára helyezve segít a bőrrák, az epilepszia kezelésében, a gyomor-és bél panaszainak enyhítésében. Főként szűz jegyűek veszik hasznát, hiszen adottságukat tekintve esélyesebbek a gyomor- és bélrendszeri panaszok kialakulására.

 

Az ásványok tisztítása

Felhívjuk a figyelmet, hogy bizonyos kövek, mint például a repesztett kristály nehezen viselik a vizet. Ha a repesztett kristály repedéseibe folyadék kerül a repedések elhalványulnak vagy teljesen eltűnnek.

Tisztítás (először szappanos víz, hogy a zsíros szennyeződéseket lemossuk) 
1. hideg folyóvízben 2 percig áztassuk azzal a gondolattal, hogy „tisztulj meg te kő a vízsugár által minden negatív, szennyezett és beprogramozott energiától”.
Segítségül érdemes hívni a víz angyalát! (Kivéve: malachit, realgár, kuprit, krizokolla, kén, gagát, borostyán, türkiz, szelenit, purpurit, ulexit, pirit, galenit, szugilit és minden porózus kő)

2. Asztali sótálra lehet tenni (ne közvetlenül a sóra, hanem a sóra helyezzünk 1 világos színű kendőt, és arra a követ) azonban elég 1-2, de maximum 3-4 órára a sótálon hagyni, mert ha tovább hagyjuk akkor energetikailag károsodhatnak a kövek.


Itt is azt a mentális utasítást kell adni, hogy a kő vessen ki magából mindent…
Itt a Föld angyalát hívhatjuk segítségül. (de a fémek pl. nem szeretik a sót, illetve nem ajánlatos az opált és minden opál tartalmú ásványt són tisztítani.)
Ezzel meg is tisztult kövünk.
Ezenkívül tisztíthatunk még füstölővel is úgy, hogy a füstölő fölé tartjuk a követ miközben itt a szokásos utasítást adjuk neki. Szintén kb. 2 perc. A Levegő angyalát hívhatjuk segítségül. Megtisztíthatjuk arany fénnyel vagy Reikivel, vagy egyéb energiagyógyászati kezeléssel. Ametiszt drúzával is tisztíthatunk, amely egyben fel is tölti köveinket. Napfénnyel is tisztíthatunk, de ezzel a módszerrel ügyelnünk kell arra, hogy mely ásvány bírja az erős napfényt, és mely ásvány porózus,tehát érzékeny a fényre. Tisztítás után érdemes a követ feltölteni, hogy maximális erejével tudjon hatni az ásvány.

Feltöltés:
Történhet napfénnyel, amelyre legalkalmasabb a felkelő nap fénye, illetve a napnyugta, de akár a délutáni napfény is.(kivéve ametiszt, rózsakvarc, fluorit, és egyéb érzékenyebb kristályok)
Napfénnyel általában azokat az ásványokat érdemes tölteni, melyeknek “jang” típusú energiája van, pl. a hegyikristály, citrin, pirit-tehát a fényes, sugárzó energiájú köveket.
Holdfénnyel pedig azokat (magnetit, holdkő, ametiszt, opál, ezüst, rózsakvarc stb.) amelyek “jin” energiájúak, lágyabb és finomabb rezgésűek.
Ezen kívül feltölthetjük köveinket úgy is, hogy már tiszta és töltött kövek közé helyezzük őket (hegyikristály tál)
Aki az energiagyógyászatban jártas, az feltöltheti őket Reikivel, aranyfénnyel is…

Akinek fentiek alapján megtetszettek az ásványok, és szeretné használni őket; könnyen beszerezheti Webshopunkból, sőt egyikért-másikért túl messzire sem kell mennie a természetben. Itt említem meg, hogy a kisebb köveknek is ugyanolyan hatása van, mint a nagyoknak. Használatbavétel előtt a kövekről és tisztításukról bővebb információ gyűjthető az erről szóló szakkönyvekben.


 

Tudományos alapok

Mi az ásvány és mi a kőzet?

A Föld kialakulása és fejlődése során alapvető fontosságú volt a szilárd földkéreg létrejötte. Ez a folyamat évmilliárdokkal ezelőtt kezdődött, de napjainkban is fokozatos átalakuláson megy keresztül. Ehhez hasonlóan szilárd anyagok vesznek részt a Naprendszerben, az ún. Föld típusú bolygók (Merkúr, Vénusz, Mars), illetve egyes bolygók körül keringő holdak felépítésében. A kozmikus térből hozzánk érkező meteoritok szintén szilárd anyagokból állnak, ezeket egykori égitestek maradványainak tartjuk. A bolygók és holdak szilárd kérge, illetve a meteoritok anyaga mindenütt alapvetően ásványokból áll.

Az ásványok tehát természetes úton képződött (képződő), határozott kémiai összetétellel és rendezett szerkezettel rendelkező szilárd vegyületek, sokkal ritkábban elemek. Tekintettel azonban arra, hogy ezek a vegyületek (és elemek), mivel nem laboratóriumi tisztaságú viszonyok között jönnek létre, az ideálistól (az ideális kémiai összetételtől és az ideális kristályszerkezettől) többé-kevésbé szinte mindig eltérnek. Épp az ideálistól való eltérések eredményezik roppant sokféleségüket. Ha egy-egy fizikai, morfológiai vagy kémiai sajátság látványosan eltér az ideálistól, azt sokszor külön névvel illetjük. Ezek lesznek az ásványok változatai. A földkéreg egyik leggyakoribb ásványa, a kvarc (kémiai képlete SiO2; kristályrendszere trigonális) például ideálisan színtelen, de kristályszerkezeti torzulások vagy nyomelemek jelenléte által sokszor színesen jelenik meg. A lila színű kvarc neve például ametiszt, a sárgáé citrin, a füstszínűé füstkvarc, sőt ebben az esetben még a színtelennek is van változatneve: ez a hegyikristály. A kvarc koncentrikusan sávos, mikrokristályos változata az achát, míg rostos, sárgásbarna változatának neve tigrisszem. A legelterjedtebb karbonátásvány, a kalcit például a karbonátion mellett ideális esetben csak kalciumot tartalmaz (kémiai képlete CaCO3; kristályrendszere trigonális), de a természetben a kalciumot sokszor helyettesíti több-kevesebb mangán. A mangántartalmú kalcit változatneve épp emiatt sokáig manganokalcit volt.

Az ásványok speciális változatai a drágakövek. Ezeket a ritkaságuk, szépségük, ebből adódóan a drágaságuk emeli ebbe a kategóriába. Fontos azonban megjegyezni, hogy a drágakövek közé nemcsak ásványok tartoznak, hanem tisztán biológiai úton képződött anyagok (korall, gyöngy) vagy akár mesterséges anyagok (szintetikus kövek) egyaránt. (A szintetikus gyémánt ugyanolyan szépségű lehet, mint a természetes gyémánt, más kérdés, hogy ezek értéke kisebb, lévén ezekből elvileg bármennyi előállítható.)

Nem tartoznak az ásványok közé a tisztán biológiai úton létrejött anyagok. Jó példa ezekre a csigák vagy kagylók háza. Nem ásványok egyes növények gyantái, még akkor sem, ha az idők során megkeményednek (gyanták = borostyánok). A fenti meghatározás szerint nem tarthatjuk ásványoknak az ember által előállított szilárd anyagokat sem. Hiszen ezek a mesterséges anyagok, bár kémiai összetételüket vagy kristályszerkezetüket tekintve teljesen hasonlóak lehetnek a természetben képződöttekhez, nem természetes úton jöttek létre. Nem tartoznak az ásványok közé a folyékony vagy légnemű vegyületek (és elemek) sem, ez alól egyetlen kivétel van, a higany. A víz tehát ennek alapján nem ásvány, de a megfagyott víz, amit jégnek nevezünk már igen.

Az ásvány fogalmának tisztázása után írjunk néhány szót az eddig ismert ásványok számáról és elterjedéséről. Jelenleg hozzávetőleg 4200 ásványt (ásványfajt) mutattak ki, és évente 50-60 újabbat találnak a kutatók. A Földön kívüli ásványok ismerete még gyerekcipőben jár, leginkább a Hold ásványairól rendelkezünk adatokkal. Ezek alapján száz körüli a Földön kívül meghatározott ásványok száma. Vajon miért ismerünk ennél nagyságrendekkel több ásványt a Földön? Ennek fő oka nyilvánvalóan az, hogy az itteni anyagokhoz lényegesen jobbak a hozzáférési lehetőségeink. Másik oka az lehet, hogy az ásványok létrejöttében nagy szerepet játszik a hidroszféra, atmoszféra és bioszféra (a víz, a levegő és az élőlények jelenléte). Ezt látszik alátámasztani az, hogy a Föld mélyebb rétegeiben csupán csak néhány száz ásványt ismerünk. Minden bizonnyal a földkéregnek a bioszférával, atmoszférával és hidroszférával való kölcsönhatása eredményezi a Föld felszínén és a felszínközelben található nagy ásványgazdagságot.

Az ásványok sokfélesége emberemlékezet óta az ásványok csoportosítására sarkallta az embert. Csoportosították őket a színük (például zöld kövek, sárga kövek, kék kövek), vagy a felhasználhatóságuk (pl. festékföldek, gyógyító kövek, fémek) szerint. Az ásványok tudományos csoportosításával már az ókor gondolkodói foglalkoztak, ennek során leginkább fémek, földek, kövek, drágakövek, fosszíliák csoportosítást alkalmaztak. Ebbe az ásványdefinícióba tehát még beletartoztak a mai értelemben vett kőzetek és ősmaradványok is. A valóban tudományos ásványtan a 20. század eleje óta kémiai és kristályszerkezeti alapon rendszerezi az ásványokat. Ennek alapján a következő tíz ásványosztályt különböztetjük meg: (termés)elemek, szulfidok, oxidok és hidroxidok, halogenidek, karbonátok és nitrátok, borátok, szulfátok, foszfátok és arzenátok, szilikátok, végül szerves ásványok.

Az egyes ásványok (vagy ásványcsoportok) elterjedésében, gyakoriságában miként a kémiai elemek esetében is – óriási különbségek vannak. A földkéreg ásványos összetételére készült becslések szerint a földpátok 38%, a piroxének 18%, a kvarc 12%, az olivinek 7%, a rétegszilikátok 7%, az amfibolok 5% körüli mennyiséget képviselnek. Tehát néhány, a szilikátok osztályába tartozó ásványcsoport (és a kvarc) közel 90%-kal részesedik a földkéreg felépítéséből! Az összes többi ásvány összességében kb. 10%-ot képvisel. Egy-egy ásványosztályon belül is rendkívül nagy gyakorisági különbségek vannak, így például a karbonátoknak közel 90%-a kalcit. Nagyon nagy szerencse, hogy számos ásványnak dacára földkéregbeli roppant kis mennyiségének jelentős dúsulási hajlama van és ennélfogva nagyobb telepeket alkothatnak. Ez igaz például a szulfidokra, melyek gyakorisága a földkéregben együttesen sem több mint 0,2%. Ha ez nem így lenne, nagyon közönséges fémeinket (pl. ólom, cink, ezüst, antimon), melyek forrásai főként szulfidok, nem tudnánk gazdaságosan kinyerni ásványaikból.

A kőzetek ásványok keverékei, melyek alapvetően nagy földtani folyamatok során képződnek. Kőzetekből állnak hegységeink, dombságaink, és alföldjeink egyaránt. De kőzetek alkotják az óceánok, tengerek aljzatát is. Bár a természetben, mint fentebb láttuk, jelenleg mintegy 4200 ásványt ismerünk, ehhez képest az ismert kőzetek száma csak néhány száz. Ennek fő oka, hogy döntően csak elenyésző számú ásvány vesz részt a nagy földtani folyamatok során a kőzetképződésben. Ezeket a nagy gyakoriságú, fentebb már említett ásványokat nevezzük kőzetalkotó ásványoknak. Az elterjedtebb kőzetalkotó ásványok száma azonban csupán 10-20 közötti!

A kőzetek döntő része két vagy több ásvány kémiai értelemben vett keveréke. A kőzetek elnevezésének alapja eszerint az ásványos összetétel, illetve az ebből következő kémiai összetétel meghatározása. A kőzeteket azonban emellett a kőzetalkotó ásványi elegyrészek egymáshoz viszonyított elhelyezkedése, relatív és abszolút mérete (vagyis szövete) alapján is osztályozzák. Itt fontos megjegyezni, hogy a kőzetek felépítésében esetenként nemcsak ásványok vesznek részt. Különösen a felszínen vagy felszínközelben gyorsan megszilárduló vulkáni kőzetekben találunk üvegszerű megjelenésű, rosszul kristályos szerkezetű, változó kémiai összetételű elegyrészeket (ezt éppen emiatt nevezik kőzetüvegnek). Olykor az is előfordul, hogy teljesen üveges megjelenésű a kőzet (pl. obszidián). Sőt meteoritok becsapódásakor, a kőzetanyag hirtelen megolvadása során is képződnek üvegszerű kőzetek (pl. tektit). Meg kell még említeni, hogy vannak kőzetek, melyek alapvetően csak egy ásványból állnak, de ezek kivételeknek számítanak. Ilyen a díszítőkőnek évezredek óta felhasznált márvány, mely kalcitkristályok milliárdjaiból épül föl.

 

Az ásványok alakjai

Az ásványok felismeréséhez az alakjuk megfigyelése nyújtja az egyik legnagyobb segítséget. Mint ismert, az ásványokat atomok, ionok vagy molekulák építik fel. Ezek az alkotóelemek a tér három irányában meghatározott rendben, sokkal ritkábban rendezetlenül vesznek részt a szilárd anyag felépítésében. Az első esetben az anyagot kristályosnak, míg a második esetben amorfnak mondjuk. (A természetben azonban a rendezett és rendezetlen állapot közötti, ún. rövid távon rendezett szerkezetű anyagok is előfordulnak.)

Az amorf (vagy magyarosan alaktalan) ásványoknak nincs határozott alakjuk, azaz nem rendelkeznek kristálylapokkal, s rendszerint szabálytalan felületek határolják őket. A legismertebb amorf (vagy sokszor rövid távon rendezett szerkezetű) ásvány az opál, melyet általában kagylós megjelenésű törési felületek határolnak.

Az ásványok néhány kivételtől eltekintve kristályos anyagok. Ez azt jelenti, hogy az őket felépítő atomok, ionok, molekulák rendezett módon építik fel szerkezetüket. Mivel a kristályos szerkezet alacsonyabb energiaállapotot jelent, mint az amorf, ezért az anyagok (így az ásványok is) rendezett belső szerkezet kialakítására törekednek.

Mégha rendezetlen, pl. üveges állapotban kristályosodik is egy anyag, idővel a rendezettség irányába törekszik, ezt lehet megfigyelni régi üvegtárgyakon, melyek az idők folyamán az átlátszóból áttetszővé válnak, mintegy jelezve a rendezett szerkezet kialakulását. Ugyanakkor a fordított eset is előfordulhat, mégpedig radioaktív elemeket tartalmazó ásványok esetében. Ilyenkor az eredetileg kristályos anyag radioaktív sugárzás hatására rendezetlen szerkezetűvé válik, miközben megtartja eredeti, külső kristályalakját. Ezt a jelenséget metamikt szétesésnek nevezzük.

Amikor az ásványok alakjáról beszélünk, akkor meg kell különböztetnünk az egykristályok alakját a kristályhalmazok (aggregátumok, polikristályok) alakjától. Az egykristályok alakját legegyszerűbben a tér három irányában való kifejlődésükkel jellemezhetjük. Ha a kristály a tér egyik irányában lényegesen nagyobb kiterjedésű, mint a másik két irányban, akkor a növekvő vastagsággal a következő kifejezéseket alkalmazhatjuk: szálas, tűs, oszlopos. Ez utóbbin belül beszélhetünk még vékony, vastag, ill. zömök oszlopos kristályokról.

Ha a kristály a tér két irányában sokkal jobban fejlett, mint a harmadik irányban, akkor lemezes vagy táblás kristályokról beszélünk. Természetesen ezekben az esetekben is használhatók a vékony és vastag jelzők. Végezetül, ha a kristály a tér mindhárom irányában nagyjából azonos mértékben fejlett, akkor megfelelő magyar szó híján izometrikusnak (esetenként gömbszerűnek) mondjuk.

Az egykristályok alakjának fenti beosztása nagyon szemléletes, ugyanakkor egy meglehetősen hozzávetőleges, durva első közelítés. Az ásványok alakjának pontosabb meghatározásához a következő lépést a kristályok szimmetriájának meghatározása jelenti. A megfigyelhető szimmetriaelemekre (szimmetriaközpont, szimmetriatengely, szimmetriasík) most részletesen nem térünk ki, csak jelezzük, hogy a kristályok szimmetriaviszonyainak alapján hét kristályosztályt szokás megkülönböztetni. Ezek a növekvő szimmetria szerint sorrendbe állítva a következők: triklin (háromhajlású), monoklin (egyhajlású), rombos, trigonális (háromszöges), tetragonális (négyzetes), hexagonális (hatszöges) és köbös (szabályos).

Minden egyes kristályosztályhoz meghatározott kristályformák tartoznak. Ebből következően egy-egy ásványon csak meghatározott, az adott szimmetriaviszonyoknak eleget tevő kristályformák fordulhatnak elő. Ha ezeket a kristályformákat ismerjük (a többi szemmel megfigyelhető fizikai tulajdonságokkal együtt), akkor már nagy lépést tettünk az adott ásvány meghatározása felé. Megfelelő gyakorlat után, ha újra találkozunk egy korábban már általunk vizsgált ásvánnyal, régi ismerősként köszönthetjük, s ugyanolyan könnyen fel fogjuk ismerni őket, mint egy-egy rokonunkat vagy barátunkat az utcán.

A kristályok ritkán fordulnak elő a természetben egymagukban, hanem döntően összenövéseket alkotnak. Az összenövések lehetnek szabályosak vagy szabálytalanok (ez utóbbi eset sokkal gyakoribb). A szabályos összenövéseknek két fő típusa ismert: ikerösszenövés és párhuzamos összenövés. Ha két vagy több, hasonló méretű kristály valamilyen szimmetria szerint nő össze egymással, akkor ikerkristályokról beszélünk. Ha két vagy több kristály úgy nő össze egymással, hogy megfelelő éleik, illetve lapjaik párhuzamosak, akkor párhuzamos összenövésről beszélünk.

A kristályok csak akkor tudnak saját alakjukban megjelenni, ha zavartalan növekedésükhöz megfelelő hely áll rendelkezésükre. Ilyen például az az eset, amikor kőzetek üregeiben melegvizes oldatokból válnak ki ásványok, vagy amikor képlékeny agyagban növekednek.

A legtöbbször a kristályok növekedésükben korlátozottak, gyakran ugyanazon ásvány más kristályai gátolják a növekedést. Az így keletkező, sok kristályból álló együttest kristályhalmaznak, polikristálynak, vagy idegen szóval aggregátumnak nevezzük. A kristályhalmazok alakja igen változatos lehet. Néha ezek az alakok jellemzőek egy adott ásványra, annak meghatározott képződési típusára, így megfigyelésük fontos támpontot adhat az ásványhatározáshoz, és akár az ásvány kialakulásának megfejtéséhez is.

Sokféle kristályhalmaz-alakot ismerünk, melyek közül csak a gyakrabban megfigyelhetőket emeljük ki. Tömött-vaskos halmaz esetén az aggregátumot felépítő kristályok szabad szemmel nézve nem különülnek el, hanem egy homogén tömeget alkotnak. A szemcsés halmazokat általában izometrikus kristályok szoros összenövése építi fel. Ezen belül beszélhetünk durvaszemcsés, középszemcsés, finomszemcsés halmazokról (ilyen például a gipsz alabástrom nevű változata). Nagyon finom szemcsékből felépülő, porlódó anyagok földes halmazokat alkotnak (pl. a kaolinit). Ha az aggregátumot felépítő kristályok lemezesek, táblásak, s a lemezek párhuzamosan helyezkednek el, akkor lemezes, leveles halmazokról beszélünk (pl. a csillámok). Ha a lemezek elhelyezkedése egy pontból kiindulva megközelítőleg sugárirányban történik, akkor legyező alakú vagy kéveszerű aggregátumok képződnek. Néha a táblás kristályok iránya többé-kevésbé szabálytalan, ilyenkor rozettákról beszélünk. Tűs, illetve oszlopos kristályok rostos, szálas vagy rudas halmazokat alkothatnak (pl. a rostos gipsz). Ezekben az aggregátumokban a kristályok nagyjából párhuzamosan helyezkednek el. Más esetben a tűs kristályok sugaras elrendeződést mutatnak, ilyenkor sugaras, esetleg csillag alakú halmazokról beszélünk. Ha a tűs kristályok gömböt formálnak, akkor sugaras-gömbös aggregátumok állnak elő. Gél állapotú, vagy kolloidális kiindulási anyagból sokszor mikrokristályos, gömbös-vesés halmaz képződik (pl. a goethit vaskobak nevű változata). Az sem ritka eset, amikor egy ásványszemcsére más ásvány kristályai koncentrikus rétegeket alkotva nőnek rá. Így képződnek az úgynevezett ooidok (pl. a goethit esetében). Barlangokban gyakran megfigyelhetők cseppköves aggregátumok, melyek apró kristályokból álló oszlopszerű képződmények. Ha egy ásvány kristálya túl gyorsan növekszik, akkor a kristálylapok növekedési üteme nem tud lépést tartani a kristályélek és -csúcsok növekedésével. Így állnak elő a vázkristályok, melyek halmazokba rendeződve páfrányhoz vagy fenyőfához hasonlító, úgynevezett dendrites aggregátumokat alkotnak. Mangán-oxidokból álló, pompás fekete dendritekkel sokféle kőzet repedéseiben találkozhatunk. A jég hexagonális szimmetriájú vázkristályait figyelhetjük meg télen az ablaküvegen.

 

Az ásványok fizikai tulajdonságai

Az ásványok gyors felismerésében az előző fejezetben tárgyalt alaktani (idegen szóval morfológiai) sajátságok mellett a fizikai tulajdonságok megismerésének van a legnagyobb jelentősége. Az ásványok következő fizikai sajátságai figyelhetők, illetve határozhatók meg a legkönnyebben: keménység, hasadás, törés, szín, átlátszóság, karcszín (vagyis az ásvány karcolási porának színe) és fény. Néhány más, itt nem részletezendő fizikai tulajdonság (pl. mágnesesség, lumineszcencia) megfigyelése szintén nagyban megkönnyítheti egyes ásványok felismerését.

Keménység

A mindennapi életben az ásványokat általában kemény anyagoknak tartjuk. Az egyes ásványok keménysége között azonban lényeges különbség lehet, mely könnyen mérhető. A legrégebben, de még napjainkban is a leggyakrabban alkalmazott, a karcolási keménységen alapuló mérési eljárást Friedrich Mohs német mineralógus dolgozta ki a 19. század első felében. Tíz ásványból álló, úgynevezett keménységi skálát készített, melynek tagjai a növekvő keménységük szerint a következők: 1. talk, 2. gipsz, 3. kalcit, 4. fluorit, 5. apatit, 6. ortoklász, 7. kvarc, 8. topáz, 9. korund és 10. gyémánt.

A keménység meghatározásának menete a következő. Készítsünk a fenti ásványokból mi is egy keménységi sort. Mivel a 7-esnél keményebb ásványok meglehetősen ritkák, elég csak a kvarcig beszereznünk a keménységi sor tagjait. Vegyük kezünkbe a kérdéses ásványunkat és próbáljuk a keménységi sorunk darabjaival egyenként megkarcolni, kezdve a legkisebb, vagy a legnagyobb keménységű taggal. Amelyik ásvány nem karcolja a példányunkat, annál keményebb a darabunk, amelyik pedig karcolja, annál puhább. Fontos hangsúlyozni, hogy ezzel relatív keménységet állapítunk meg (az illető példány mitől keményebb, és mitől puhább).

Ha a fenti ásványsor nem áll rendelkezésünkre (pl. kirándulásaink, gyűjtőútjaink alkalmával), akkor tájékoztató jellegű keménység-meghatározást végezhetünk körmünk, egy tű, egy zsebkés, egy reszelő és egy üveglap segítségével az 1. táblázat szerint.

Táblázat:

Keménység Ásvány Meghatározási lehetőség
1. talk körömmel könnyen karcolható
2. gipsz körömmel még nehezen karcolható
3. kalcit körömmel nem, tűvel könnyen karcolható
4. fluorit tűvel nehezen, késsel könnyen karcolható
5. apatit tűvel nem, késsel nehezen karcolható, reszelő könnyen fogja
6. ortoklász reszelővel karcolható
7. kvarc az üveget karcolják
8. topáz
9. korund
10. gyémánt

 

Hasadás

Hasadásról akkor beszélünk, ha az ásvány valamilyen határozott mechanikai behatásra (például ütésre, nyomásra) meghatározott síkok mentén elválik. Ezek a hasadási lapok általában egyszerű kristályformáknak felelnek meg és jellegét szigorúan a kristályszerkezet határozza meg. Általában azt mondhatjuk, hogy csak kristályos anyagok mutatják a hasadás jelenségét. A hasadás és annak minősége nagyon hasznos jellemzője egy ásványnak, így a határozásnál perdöntő lehet. A hasadás minőségét egyszerű jelzőkkel írhatjuk le. Kitűnő vagy tökéletes a hasadás, ha a hasadási sík könnyen, kis erőkifejtésre előállítható és az elválási sík sima, tükröző felület (pl. csillámok, kalcit). a hasadás, ha könnyen létrehozható, a hasadási lap sima és gyengén tükröz (pl. amfibolok, piroxének, földpátok, barit). Rosszhasadásról akkor beszélünk, ha nehezen hozható létre, s az elválási sík egyenetlen és nem tükröz (pl. nefelin). Azonban vannak olyan ásványok is, melyek egyáltalán nem hasadnak. Ilyen a földkéreg egyik leggyakoribb ásványa, a kvarc. Az ilyen, nem hasadó ásványokon csak egyenetlen törési felületeket láthatunk.

Törés

Az ásványon határozott mechanikai behatásra (pl. ütésre, nyomásra) megjelenő, kristálytani irányoktól független elválási felületet törési felületnek nevezzük. Minél jobban hasad egy ásvány, annál nehezebb rajta törési felületet létrehozni. A törési felület jellemzésére sokféle, leíró jellegű jelző létezik. Ilyenek például: kagylós: a felületen kagylóhéjhoz hasonló bemélyedések jelentkeznek (pl. opálok), ez általában rövid távon rendezett vagy rendezetlen szerkezetű (úgynevezett amorf) ásványokra jellemző; egyenetlen: a törési felület teljesen szabálytalan (pl. berill, kalkopirit); egyenes: a felület többé-kevésbé sima (pl. a kvarc jáspis nevű változata); szilánkos: a törési felületen apró szilánkok, szálkák jelennek meg (pl. a kvarc tűzkő nevű változata); horgas: a törési felületen kisméretű, görbült szálak, horgak figyelhetők meg (pl. termésréz); földes: a fénytelen törési felületen finom por marad vissza (pl. kaolinit).

Szín

Az ásványok egyik legszembetűnőbb fizikai tulajdonsága a szín. Nem túlzás azt állítani, hogy az ásványok a szivárvány minden színében megjelenhetnek. Sok ásvány azonban csak egyféle színben (pontosabban egyféle szín árnyalataiban) fordul elő a természetben. Ezek a saját színű (idegen szóval idiokrómás) ásványok, melyek színe ily módon fontos határozó bélyeg. Ilyen ásvány például a zöld malachit, a kék azurit, a vörös krokoit, az ólomszürke galenit és még sorolhatnánk. Ezek az ásványok tehát mindig csak egyféle, bár esetenként különböző árnyalatú színben fordulnak elő.

Az ásványok másik csoportját az idegen színű (vagy allokrómás) ásványok alkotják. Ezeket a színeket leginkább idegen kémiai elemeknek a kristályszerkezetbe való beépülése, vagy finom eloszlású zárványok okozhatják. A nagyon színgazdag ásványok (pl. kvarc, opál, turmalin, fluorit) mind ebbe a csoportba tartoznak. Ezeknél az ásványoknál tehát a szín nem fontos határozó bélyeg. Érdemes megjegyezni, hogy sok esetben az ásványok felületén bevonatok, futtatási színek figyelhetők meg, melyek a legtöbb esetben eltérnek az ásvány valódi színétől.

Gyakran a szín saját vagy idegen természete nehezen határozható meg, ezért az azonosításra megfelelőbb a karcolási por színének megfigyelése.

Karcszín

Vegyünk egy fehér színű, mázatlan porcelánlapot, és húzzuk rajta végig ásványunkat. A porcelánlap apró egyenetlenségeiben az ásványunkból levált porszemcsék ülnek meg. Saját színű ásvány esetében a karcolási por színe megfelel az ásvány színének, legfeljebb annyi eltéréssel, hogy halványabb árnyalatú. Idegen színű ásvány esetében a karcszín és a szín merőben eltérő (ezek karcszíne ugyanis szinte mindig fehér). Jó példa erre, hogy bármilyen színű kvarc (a lila ametiszt, a sárga citrin, a fekete morion stb.) karcolási pora fehér színű. Általánosságban elmondhatjuk, hogy egy ásvány karcolási porának színe sokkal kisebb skálán mozog, mint a kézipéldányon megfigyelhető színe, ezért az ásvány meghatározásához a színnél sokkal hasznosabb határozó bélyeg.

Fény

Az ásványok fénye könnyen megfigyelhető tulajdonság, mely nagyban megkönnyíti az ásványhatározást. Fényük alapján az ásványokat alapvetően két nagy csoportra, fémes fényű és nem fémes fényű ásványokra bonthatjuk. Gyakran egy további, harmadik csoportot is megkülönböztetnek, ezek a félig fémes fényű ásványok, mely az előző két csoport közti átmenetnek felel meg.

A nagy fényvisszaverő-képességgel rendelkező, átlátszatlan (idegen szóval opak) ásványoknak fémes fényük van. Ebbe a körbe tartoznak a termésfémek (pl. termésarany, termésezüst, termésréz), valamint a legtöbb szulfidásvány (pl. pirit, galenit) és néhány fémtartalmú oxid (pl. magnetit, piroluzit).

Félig fémes fényük van azoknak az olykor áttetsző, színes ásványoknak, amelyek fényvisszaverő-képessége alig valamivel kisebb, mint a fémeké. Ilyen ásvány pl. a kuprit vagy a cinnabarit.

A legtöbb áttetsző, illetve átlátszó ásvány nem fémes fényű. Ezen belül a fényvisszaverő-képességük alapján még több kategóriát lehet megkülönböztetni. Gyémántfényük van a viszonylag még jelentős fényvisszaverő-képességgel rendelkező, de már áttetsző-átlátszó ásványoknak (pl. gyémánt, cerusszit, cirkon). Az üvegfényű (pl. kalcit, földpátok, olivinek) és zsírfényű (pl. nefelin) ásványok fényvisszaverő-képessége már csekély. Fénytelenek a földes megjelenésű, szubmikroszkopikus kristályokból álló ásványok (pl. kaolinit). A tökéletesen hasadó ásványok (pl. csillámok, gipsz) hasadási lapján sokszor jellegzetes gyöngyházfény figyelhető meg. Nagyon finom szálas-rostos kristályhalmazok selyemfényt mutathatnak (pl. rostos gipsz, vagy azbeszt megjelenésű ásványok).

 

Az ásványok keletkezése

A litoszférát (mely a Föld kérgét és a köpeny legfelső részét foglalja magába) kőzetek alkotják. A kőzetek építőelemei döntően ásványok. Vannak azonban kőzetek, melyek például többé-kevésbé szerves eredetű anyagokból állnak (ilyen pl. a kőszén, alginit). Keletkezésük egymástól nagyon eltérő környezetben történhet és sok esetben nagyon összetett. Tekintsük most át azokat a legfontosabb természetes folyamatokat, amikor ásványok képződnek.

Ásványok akkor alakulnak ki, amikor a természetben bizonyos folyamatok eredményeként gőzök, olvadékok lehűlnek, oldatok túltelítődnek vagy vegyi reakciók lejátszódásaként az anyagi részecskék szilárd, kristályos állapotba mennek át. Vagyis rendezetlen állapotból (gőzök, oldatok, olvadékok) rendezett struktúra (kristályos állapot) jön létre. A kristályosodás kristálycsírák képződésével indul meg. Ha az oldat vagy olvadék lehűlése lassú, úgy kevés, de nagy kristály képződik, amennyiben a lehűlés gyorsan megy végbe, a kristálycsíráknak sem lesz idejük növekedni, mintegy megdermednek és sok apróbb kristály képződik. A kialakuló kristályban minden felület, azaz kristálylap önmagával párhuzamosan terjed, növekszik. A növekedés iránya pedig a kialakuló lapokra merőleges. Egy ásvánnyal sok esetben több másik ásvány is képződhet párhuzamosan, így előfordul, hogy nem marad hely a kristálylapok kifejlődéséhez, az ásványok egymásra is nőhetnek, illetve a korábban kivált egyedekre ránőhet egy később kikristályosodó ásvány, így a korábban kikristályosodott ásvány zárványként fordul elő.

Az ásványok képződése azonban egymástól nagyon különböző földtani környezetben és feltételek mellett valósul meg. Ásványok a Föld keletkezése óta mind a mai napig képződnek. Sőt, ha eltérő fiziko-kémiai környezetbe kerülnek folytonosan átalakulnak. Ez a földtörténet során sokszor előfordulhat, emberi időléptékkel mérve azonban csak a felszíni folyamatok sebessége számottevő. Most vegyük sorra azokat a különböző földtani folyamatokat és környezeteiket, ahol az ásványok kialakulnak.

Első helyen kell megemlíteni a Föld belsőbb öveiben, a felszíninél jóval nagyobb hőmérsékleten és nyomáson képződött, magmából kikristályosodott ásványokat, melyeket magmás eredetű ásványoknak hívunk. A magma olyan szilikátolvadék, amelyben még oldott illóanyagok (pl. hidrogén-klorid, széndioxid, vízgőz) és szinte az egész periódusos rendszer kémiai elemei megtalálhatók. A magma a Föld mélyebb zónáiban képződik, ahol a szilárd kőzetek bizonyos behatásokra részlegesen megolvadnak. A hőmérséklet az olvadás kezdetén meghaladja az 1300 oC -ot. Olvadás akkor történik amikor (a): a Föld nagyon mély rétegeiből (több száz km.) kisebb sűrűségénél fogva lassan felemelkedő, a környezeténél magasabb hőmérsékletű anyag hőátadó hatására a környező kőzetek megolvadnak (az olvadék a felszínre jutva a forró foltos vulkanizmust hozza létre, így alakult ki pl. a Hawaii sziget-csoport); (b): vagy a földkéregben történő kéregelvékonyodás belsőbb zónákra gyakorolt nyomáscsökkentő hatására lecsökken a kőzetek olvadáspontja és megolvadnak, (pl. a Vörös-tengeri-árok képződésekor); (c): végül akkor is magma keletkezik, amikor az üledékekből, magmás és metamorf kőzetekből álló óceáni kőzetlemez alábukik a kontinentális litoszféra (kőzetlemez) alá, és az emelkedő hőmérséklet hatására az óceáni litoszférát alkotó  víztartalmú ásványok dehidratálódnak (víztelenednek). Először az amfibolok vesztik el kristályvizüket kb. 80-100 km-es mélység és 650 oC-ig, majd 100-300 km körül, és 750 oC-nál magasabb hőmérsékleten a szerpentinásványok, talk, flogopit vesztik el a kristályvizüket, így az ásványok dehidratációja során felszabaduló víz hatására a földköpenybe hatoló óceáni litoszféra felett a köpenyék olvadáspontja lecsökken és részleges olvadás indul el, melynek hatására az olvadékok részleges kristályosodás közben felemelkednek és a felszínre érve hevesen működő vulkánosságot produkálnak. (A Kárpátok vulkáni koszorúja is ilyen folyamatok hatására jött létre). Ha a környezeténél kisebb sűrűségű, felfelé hatoló magma kijut a földfelszínre, lávának hívjuk. Ritkább eset, amikor idős (akár több mint 2 milliárd éves) kontinentális (szárazföldi) litoszféralemez alatt felgyülemlő, illó-dús köpenyből származó magmás kőzetek (például a gyémánttartalmú kimberlit) heves felszínre robbanásakor a mélyben kikristályosodott magmatit kerül a felszínre. A forró láva is folyamatosan kristályosodó kőzetolvadék, melyben a gyors kihűlés hatására nem mindig van idejük az ásványoknak kikristályosodniuk, sok esetben igen aprók a kristályok, extrém gyors kihűlés hatására akár üveggé szilárdulhatnak meg. Amennyiben a magma nem éri el a földfelszínt, behatol a földkéreg repedéseibe, vagy akár magába is olvasztja a kőzeteket, vagy felboltozódásokat hozhat létre. A környékbeli kőzetek jóval hidegebbek a magmánál, így az olvadék a peremi részeken kezd el kihűlni először, és itt válnak ki az első ásványok is csökkenő olvadáspontjuk szerint, majd a nehézségi erő hatására az olvadék aljára süllyednek. Az olvadékban lévő kén a vascsoport elemeivel kölcsönhatásba lépve a legmagasabb hőmérsékleten kivált ásványtársulásokat hozzák létre. Ilyen ásványok pl. a kalkopirit, pirit, pentlandit. Kénszegény magmákból kromit, magnetit, ilmenit kristályosodik ki. A hőmérséklet további csökkenésével nagyobb tömegben kristályosodnak ki az előbbiektől kissé alacsonyabb olvadáspontú ásványok, mint pl. az olivin-, piroxén- és amfibol-csoport ásványai. A gyorsan kihűlő magmakamra peremein kisebb, míg a magma belsejében nagyobb kristályok képződnek. Ahogy a hőmérséklet tovább csökken, az egyre alacsonyabb olvadáspontú ásványok válnak ki, így pl. a plagioklász földpátok, káliföldpátok, biotit, kvarc.

Amint az olvadék nagy része kikristályosodott, a magmamaradékban oldhatatlan gázok (vízgőz, széndioxid, kénhidrogén, hidrogénfluorid, hidrogénklorid stb.) mennyisége többszörösére nő, így az olvadék-fluidum rendszer belső súrlódása (viszkozitása) nagymértékben lecsökken, a könnyenilló-tartalom tovább tartja oldva a kémiai elemeket, és a kb. 2-12 km-es képződési mélység, 600-800 oC-os, igen lassan változó hőmérséklet nyugodt, egyensúlyi helyzethez közeli kristályosodást tesz lehetővé, így ezen hatások eredményeképp óriási, akár több méteres kristályok képződhetnek. Például a világ legnagyobb berillkristálya is természetesen pegmatitos képződésű (Madagaszkár), egymaga 18 méter hosszúságú és 380 tonnát nyom. Azonban létezik egy részben még feltáratlan! (valószínűleg ma is bányászott) mikroklin (káliföldpát) kristály is, mely egykristály volta bizonytalan ugyan, de 15908 tonnára és 49 méter hosszúra becsülik, mely megfelel egy közepes templom méretének!

Ezt az utómagmás szakaszt hívják pegmatitos fázisnak. Itt azok a kémiai elemek dúsulnak fel, melyek nagyobb ionméretük és töltésük miatt nem tudtak egyik már korábban kikristályosodott ásvány szerkezetébe sem beépülni, ezek pedig zömmel ritkább elemek, mint pl. a lítium, berillium, volfrám, bór, ón, uránium. Jellegzetes pegmatitos ásványok pl. a berill- és turmalin-csoport ásványai.

A pegmatitos kőzetek képződése során a kőzethasadékok nagyrészt kitöltődnek, így a kovasavban szegényebb, de vízgőzben és a kémiailag igen agresszív halogénekben gazdagabb fluid állapotú rendszer belső nyomása megnövekszik, megrepeszti a környező kőzeteket, a repedésekben a lehűlés során ásványokat rak le, illetve reakcióba is lép a mellékkőzetekkel a fluor-, klór-, bórtartalmú, agresszív fluidumoknak köszönhetően. Ilyen eset az, amikor a káliföldpátot fluortartalmú gőzök és oldatok topázzá kristályosítják át, vagy bór jelenlétében turmalinok jöhetnek létre a földpátból. E fázist régebben pneumatolitos fázisnak hívták, manapság gyakrabban beszélünk metaszomatózisról, illetve greizenesedésről (a greizen a Li-csillámból, kvarcból, topázból, turmalinból álló, átalakult gránit, melyben gyakori az ón-molibdén-volfrám ércesedés).

A magmás működés vége felé a kőzetrétegeken átáramló gőzök 400 oC alá hűlnek, megjelenik a forró vizes oldatrendszer, vagy hidrotermás fázis, mely részben magmás eredetű, részben a környező kőzetek rétegvizeinek beáramlásából, illetve azok felfűtéséből jön létre, (tehát az ebben a fázisban képződött ásványok csak részben magmás eredetűek). Az óceánközépi hátságok környezetében is, ahol a forró magma szakaszosan ömlik ki az óceán fenekére, a kőzetek repedéseiben leszivárgó tengervíz a magma fűtő hatására felmelegszik, egy sor ásványi anyagot old magában és hidrotermális tevékenység indul be. Jellegzetes képződmények az óceánközépi hátságok mentén létrejövő black-smokerek (fekete füstölők), melyek mentén a Földön egyedül itt jött létre a Naptól független élet a mélyből kiáramló, kénhidrogént oxidáló baktériumi táplálékra épülve, férgek, rákok életközösségét létrehozva. Az ilyen repedésekbe leszivárgó, 300 oC körüli hőmérsékletű tengervízből (hidroterma) kicsapódó ásványokból (pirit, kalkopirit, szfalerit stb.) álló tornyos képződmények keletkeznek. A hidrotermás oldatok repedésekbe-üregekbe hatolnak be, majd a lehűlés és bizonyos tényezők hatására ásványkiválásokat hoznak létre. Számos esetben magát a kőzetet is átkristályosíthatják, új ásványegyütteseket létrehozva, ekkor hidrotermás metaszomatózisról beszélünk. A hidrotermás fázis fontos alkotói a különböző oldott anionok (pl. kén, arzén, klór, bróm, jód), melyek a forró vizes rendszerben cirkuláló fémionokat (arany, ezüst, ólom, réz, bizmut, vas stb.) oldatban tartják, majd bizonyos körülmények hatására (pl. az oldat kémhatásának, koncentrációjának megváltozása, lehűlése) ezek a fémionok szilárd fázisba lépnek, bizonyos elemekkel társulva kicsapódnak. Így jönnek létre a hidrotermás érctelepek, mint pl. a Mátrában Gyöngyösoroszi, Parádsasvár érces telérei, melyekben az ércásványok közül a szfalerit, galenit, pirit, kalkopirit a leggyakoribbak. Az érceket meddő ásványok kísérik, melyek a fémekhez hasonlóan az oldatok és a környezet fizikai-kémiai állapotától függően csapódnak ki. Ilyen ásványok pl. a kvarc, kalcit, barit, fluorit.

Mint láttuk, magmás ásványképződés magából a magmából kikristályosodva, illetve annak anyagából szeparálódott alkotókból, részben pedig a magma által felfűtött, esetenként átalakított környezetben zajlik le.

 

A következő ásványképző folyamat már az üledékes ciklusba tartozik. A hidrotermás (melegvizes) fázisénál jóval alacsonyabb hőmérsékleten, mondhatni hideg vizekből (patakok, tavak, tengerek, réteg- és talajvizek) vegyi úton kivált üledékes eredetű ásványok összességét foglalja magában. Ilyen pl. a döntően kalcitból álló cseppkő, a kősó, anhidrit, gipsz, a legfontosabbak közül. A barlangi cseppkő, vagy a mészgazdag patakok forrásmészköve úgy keletkezik, hogy a víz a magával hozott, vagy talajból-levegőből adszorbeált széndioxidtartalma szénsavvá alakul, mely karbonátos kőzetekkel érintkezve oldatba viszi azokat, mészkő esetén kalcium-hidrogénkarbonát formájában. Azonban amikor az ilyen kalcium-hidrogénkarbonátban gazdag víz alacsonyabb nyomású helyre érkezik, pl. vízesés, barlang faláról lecsöppenve, vagy a vízi növények fotoszintézise során a növények széndioxidot vonnak el a vízből, barlangok esetében cseppkő, patakokban forrásvízi mészkő keletkezik. A kősó és gipsz is hasonlóan oldva található a tavakban, tengerekben, melyekből akkor válik ki, ha azokból annyi víz párolog el, hogy az oldat túltelítetté válik, betöményedik. Gyakori eset ez tengeröblökben, kisebb sós tavakban, mikor is a víz elpárolog, az addig oldott nátrium-klorid kősó, illetve kalcium-szulfát anhidrit formájában kicsapódik.

A felszíni időjárási viszontagságoknak (pl. víz, jég, szél, hőmérsékletingadozás) kitett kőzetek, érctelepek a levegő és csapadékvizek hatására mállani kezdenek. A magmás folyamatok során keletkezett ásványok stabilitása annál inkább csökken, minél jobban eltérnek a környezeti feltételek attól a környezettől, ahol keletkezett. Így például a már említett olivin-csoport ásványai, melyek a magmából kristályosodnak ki magas hőmérsékleten és akár nagy nyomáson, a felszínre kerülve vízfelvétellel hamar elmállanak szerpentinásványokká, illetve más szilárd fázisokra esnek szét (vasoxidok, kvarc). Hasonlóan vizes közeg hatására mállanak el a földpátok agyagásványokká (kaolinit, illit, montmorillonit, szeladonit, nontronit stb.), illetve kloritokká. A szulfidos ércek a vízben oldott oxigén hatására oxidálódnak szulfátokká, majd oxidokká (oxid-hidroxidokká) alakulnak át, savak fejlődése közben, melyek további reakciókat eredményeznek és egy sor úgynevezett másodlagos ásványt hoznak létre. Ez az oxidációs-zóna.Karbonátos közegben a karbonát semlegesítheti a savas oldatokat és a réz kiválhat malachit vagy azurit formájában. Ha a savas vizek fémeket visznek oldatba, ezek az oxidációs-zónából a talajvízszint alá jutva az el nem bomlott szulfidokkal, szerves anyaggal, (vagy egyéb redukáló elemmel) találkozva termésfémként kiválhatnak. Így termésarany, termésréz, termésezüst, termésbizmut stb. csapódhat ki.

Létezik ún. biológiai mállás is, mely során az élő szervezetek, biogén folyamatok (pl. növények gyökerei környékén képződő savas oldatok, mikroorganizmusok stb.) hatására oldják az ásványok-kőzetek felszínét, illetve maguk is okozhatnak mikroszkopikus ásványi kiválásokat.

Az intenzív felszíni mállás és folyóvízi lehordás hatására a felszínen lévő kőzetek teljesen szétaprózódnak, vagy elmállanak, anyaguk behordódik a folyókba, tavakba, majd tengerekbe, ahol lerakódnak, majd megszilárdulnak és egy újfajta kőzetet, az üledékes kőzetet hozzák létre.

A folyók kanyarulataiban, zátonyainál, ahol a víz sebessége lecsökken, a kőzetekből kipergő, felaprózódó, majd a folyó által elszállított ásványok sűrűségük szerint rakódnak le, így gyakran találhatunk egy azonos ásványfajból felépülő homokos részeket a hordalékban, pl. ha a folyó homokja vöröses színű, az sok esetben a gránátszemcséktől van, ha fekete, akkor magnetittől, ilmenittől, ha zöld, klorittól, amfiboloktól, piroxénektől, ha fehér, kvarctól és földpáttól, hozzávetőlegesen. A szulfidásványokban zárványként előforduló arany is hasonló körülmények hatására kerül az üledékekbe: a szulfidok felszíni mállása során az arany a folyókba kerül, ahol a folyókanyarulatokban, zátonyos torlatokban halmozódik fel.

Külön említést érdemelnek a biogén eredetű ásványok. Bizonyos élőlények, mint például az egysejtű algák, vagy egyes baktériumok meszet, kovasavat, vagy éppen vasat képesek kiválasztani, melyek az élőlények vázát alkotják és elhalásuk után felhalmozódik, majd lassú folyamatok során kőzetté válik. Az így felhalmozódott kova, mészvázú, vasat tartalmazó szervezetekből álló kőzetek később a kőzetet átjáró melegvizes oldatok hatására átkristályosodhatnak kalcittá, kvarccá, hematittá.

Az oxigénhiányos, elzárt állóvizek iszapjában a reduktív környezet és mikroorganizmusok hatására gyakran válik ki gélpirit, elhullott állatok testrészeinek bomlása során felszabaduló foszforsavból és vas(II)-hidrogén-karbonát-oldatból pedig vivianit, mely sok esetben magának a nagy foszfortartalmú részeknek (csontok, fogak) az átkristályosodásával jön létre. Lápföldeken, mocsarakban vagy guanótelepeken is képződnek ásványok, ilyen például az ammónium-magnézium-foszfát ásvány, a struvit.

Az ún. szerves ásványok ezzel szemben vagy szerves savak sói, mint például a mellit, whewellit, vagy pedig szénhidrogén vegyületek, melyek főleg széntelepeken fordulnak elő.

 

Végül mind a magmás, mind az üledékes eredetű ásványok átkristályosodhatnak egy újabb ásványfázissá, mely folyamatnak metamorfózis a neve. A metamorfózis során a még át nem alakult ásvány az átalakulás alatt is döntően szilárd fázisú marad, bár a legújabb kutatások szerint ezek sem tisztán szilárd fázisú átalakulások, hanem szubmikroszkópos méretekben pl. fluidumok is megjelenhetnek de kémiai összetétele, illetve kristályszerkezete megváltozik. Metamorfózis széles hőmérsékleti- és nyomáshatárok között, lokális vagy regionális méretekben történhet.

Termális vagy kontakt metamorfózis akkor léphet fel lokálisan, amikor magmaintrúzió nyomul be különböző minőségű kőzetrétegekbe. Ilyenkor mind a megszilárduló magmás kőzetben, mind a mellékkőzetben ún. kontakt-övek alakulnak ki, és a magas hőmérséklet, valamint a távozó könnyenillók hatására új ásványfázisok alakulnak ki (Ilyen kőzetátalakulások során a nyomás szerepe igen csekély). Így pl. márgákba, agyagos mészkövekbe hatoló magmás intrúzió kalcium-alumíniumszilikátokból álló ásványtársulásokat hoz létre, így epidot, gránát, wollastonit, diopszid képződik, ennek a kőzetnek a neve szkarn. Ha kémiailag tiszta mészkövet ér kontakthatás, úgy a mészkő márvánnyá kristályosodik. Agyagokból ún. szaruszirt jöhet létre, az eredeti agyagásványok pedig sillimanittá, cordieritté, andaluzittá kristályosodnak át. A kontakt metamorfózis eredményeként gazdag réz-, cink-, ólomércesedés jelenhet meg, nem elhanyagolható arany-, ezüst- és ritkafémtartalommal társulva.

Regionálisan a hőmérséklet és nyomás értékének megváltozásával a nagy kőzetmozgások, illetve metaszomatikus folyamatok hatására keletkeznek új ásványfázisok. Nagy vonalakban elkülöníthetők kis, közepes és nagy nyomáson képződött ásványtársulások, ahol a hőmérsékletnek is kitüntetett szerepe van. A metamorf kőzetek gyakran palás szerkezetűek (ez a jelenség sokszor a nevükben is megjelenik: agyagpala, csillámpala), vagy gyűrtek a nyomás irányítottságától függően. Kis nyomáson és alacsony hőmérsékleten (kb. 0-5 kilobar között és 300 oC alatt) képződnek pl. a prehnit, pumpellyit, szerpentinásványok, és különösen a zeolitok, közepes nyomáson és hőmérsékleten (kb. 5-7 kilobar és 300-700 oC körül) az epidot, aktinolit, hornblende, plagioklászok, sztaurolit, sillimanit, míg nagy nyomáson (6-7 kilobar felett) kianit, jadeit, pirop a jellemzőbb ásványok. A metamorfózis mértékét ún. indexásványok jelzik, melyek csak bizonyos nyomás és hőmérsékleti intervallumban fordulnak elő, így gyakran a terepen felismerhető az adott metamorf kőzet képződési körülménye. Azokat a metamorf kőzeteket, melyek azonos feltételek között metamorfizálódtak, metamorf fáciesekbe soroljuk. A legkisebb fokú metamorfózis kőzetei a zeolit fáciesbe tartoznak (itt uralkodóak a zeolit-csoport ásványai, és a zeolit indexásvány is erre a fáciesre nézve) A legnagyobb fokú metamorf fácies pedig (9 kilobar és 550 oC feletti tartomány) az eklogit fácies.

 

Befejezésül meg kell említeni, hogy az ásványképződési folyamatok a Föld keletkezése óta folyamatosan zajlanak napjainkig, és mind a magmás, metamorf és üledékes ásvány-, illetve kőzetképződés egymással szoros összefüggésben áll. Például a magmás kőzetek a lemeztektonikai folyamatok révén idővel felszínre kerülhetnek, a légköri viszonyok hatására egyes ásványai átalakulnak, illetve lepusztulnak, törmelékes üledékek, majd más üledékes kőzetek alkotóivá válnak. Ezen üledékes kőzetek a folyamatosan rárakódó további üledékek súlyától, illetve a kéregmozgások hatására nagyobb mélységbe kerülve, nagy nyomáson és hőmérsékleten átkristályosodhatnak, metamorf kőzetekké válnak. Bizonyos nyomáson és hőmérsékleten azonban részlegesen ezek a kőzetek is megolvadnak, újabb magmát majd magmás kőzetet létrehozva, és a folyamat újrakezdődik. Ezen a példán is láthatjuk, hogy az ásványokat felépítő kémiai elemek bolygónkon folytonos körforgásban vannak.

Forrás: http://www.mineral.hermuz.hu

Forrás: http://reikineziologia.fw.hu

További források:
1. Sonja Heider: Gyógyító kövek könyve (Bioenergetic 2004.)
2. Michael Gienger: Gyógyító kövek katalógusa ( Bioenergetic 2007.)
3. Michael Gienger – Joachim Goebel: Kristályvíz ( Bioenergetic 2008.)
4. Marianna Scheldrake: Kristálygyógyító (Édesvíz 2004. )
5. Judy Hall: Kristálybiblia (Alexandra 2005)
6. Kristály- kő és fémmágia enciklopédia (Édesvíz 2003.)
7. Elke Lopez: Ezoterikus nemeskőgyógyászat ( Magánkiadás )
8. Michael Gienger: Elsősegély gyógyító kristályokkal (Édesvíz 2009.)
9. John Farndon: Kőzetek és ásványok képes enciklopádiája (Athenaeum 2007.)
10. Walter Schumann: Drágakőbiblia (M-Érték 2004.)